2022 11. 23. Bivak Laudáció és megnyitó

Bivak Manuális gondolatok / Laudáció
Kedves Barátaim, kollégák, volt és jelenlegi tanítványaim, kedves vendégek! Feleim!
Boldogan jöttem ma erre az eseményre, többszörös elfogultsággal. Szeretett személyekről és dolgokról beszélni mindig örömteli. Nem titkolom, elfogult vagyok elsősorban a két ünnepelt szerző iránt. Büszkén, hogy mint volt tanáruk én köszönthetem őket, így talán a tanítás értelme iránti elfogultságom is érthető. Fantasztikus elvetett magot így kiterebélyesedve látni. Plusz ott van még elfogultságom a képi komponálás és a rajzolás misztériuma, kultúránk egyik tartópillére iránt, bizony ezt is ünnepelhetjük a ma este okán.

Ünnepelni jöttünk tehát, megünnepelni, hogy egy felettébb nagyszerű mű született. Egy könyv, méghozzá lényegileg egy vázlatkönyv. Ez aztán szívemnek tényleg kedves elfogultságra okot adó téma, egy egész hosszú DLA-mba került, hogy egy kicsit körül járjam. Napóleon szerint meg: „Egy kis vázlat többet ér, mint egy hosszú értekezés.”
Mindegy is, e könyv, mint egy igazi vázlatkönyv tartalma szerint művek sorozata, adat és élmény rögzítés, teremtő gondolatok sűrítménye, az időben látszólag szétszálazhatatlan alkotói folyamatok tárgyiasítása. Ötletek tárháza, képi és téri gondolatok pazarló sziporkáinak dokumentációja egyetlen tárggyá sűrítve. E könyv tulajdonképpen egy fedőlap nélküli füzet, bár füzetnek meglehetősen vaskos. Kitűnik, hogy önmaga is egy könyvművészeti mű, melynek rejtett tartalmi összetettsége, tudatos rétegzettsége révén túlmutat a vázlatok, tervek felmutatásának sorozatain.
Felépítése, belső konstrukciója, maga az egyik legfőbb üzenete e füzetnek. Szerkezete világos állásfoglalás, utalás a felelős alkotói magatartásra. Ott van benne a vázlatok atavisztikus, játszi könnyedségének öröme, – valamint ott a megértés, a feldolgozás, a koncepció fókuszálásának intellektuális erőfeszítése. És az impresszió és az expresszió folyamata után ott a szintézis, a végleges tervek kikalapált, cizellált, tonnasúlyú felelőssége. Tartalma egyszerre egy munkamódszer felmutatása, és egyben egy alkotói magatartás crédója.

Lényegi tartalma: Út a műhöz, a végleges tervhez.
Maga a könyv többszörösen hármas szerkezetű. A könyvet, a szellem és a gyakorlat, a megcsinálás és a konceptus egymást éltető és tápláló, egyre táguló hármas körei alkotják. A rajzok, a modellek, valamint a kész tervek alkotják a három nagy fejezetet. A rajzokról és a modellekről szóló részek további hármas al-tagolásai megannyi vektor eredőjeként mind a legutolsó fejezethez, a kész tervlapok bemutatásához, magukhoz az tervekhez, az építészeti tetthez gravitálnak.
A szabadkézi spontán, szépséges, még teljesen nyitott vázlatok, majd a digitális beavatkozással készített ún. hibridek és az önálló identitású grafikák alkotják a hármas egység első részét. A rajzi vázlatok szellemi gesztusa, hogy – „előre küldöm a rajzolói-kezeimet, hogy a széttartó, néha egymást kizáró ötletek, kusza gondolatok kavalkádjában az új terv megszületésének még artikulálatlan szellemi bozótharcait első körben manuálisan megvívják” –. Vasari szerin is „a vázlatok a művészet mélységes tüzéből születnek.”

Bizony, minden rajzolónak drámai kihívás szembenézni a papír üres felületével, amikor még minden képlékeny, minden bizonytalan. A rajz egyedisége mindig hordoz valami irányíthatatlan vegetatív elemet. Egy rajzzal hosszú folyamat kezdődik, mely nem más, mint döntések sorozata. Egy első vázlatrajz is, akár a legvégső terv, ilyen döntések sokaságának eredménye, mely kitett az intellektusnak, az ösztönöknek, és a felhalmozott tapasztalatoknak. E kis könyv felfed valamit a tervek születésének titkairól, bemutat valamit a matériából következő alkotói öncél kényszerítő erejéről. Rámutat, hogy végsősoron a rajzi megismerés is, ahogyan a festészet vagy az építészet nagyrészt morális, jellembeli kérdések válaszait kényszeríti ránk szakmánk gyakorlatában. Melyek persze néha sarokba szorítják az alkotót. Mimmo Palladino szavai szerint: „... a művész, akár a kötéltáncos, nem azért járkál hol erre, hol arra, mert olyan ügyes, hanem mert nincs más választása.”
A könyvben meglehetősen szűkszavú, de lényegre törő szövegeket, rövid mondatokat, megjegyzéseket is találunk, melyek a pazar képianyag sodrását hol intellektuálisan, hol emocionálisan értelmezik és strukturálják. Önmaguk intéseként is, szinte magukra az alkotókra rótt szabályként olvashatjuk például, hogy „a kézzel való gondolkodásnak és a rutinnak nincs közös metszéspontja.” Szinte mindegyik rövid szöveg a tervezési folyamat orientáló részeként lendíti előre a rajzok, a makettek egymást követő sorát, egy ilyen mondat pl. könnyedén fordítja át a rajzi fejezetet a modellek világába, mint írják: „a modellezés szerintünk térbeli rajzolás”, és igen már ténylegesen benne is vagyunk a skiccek térivé válásában, aztán 10 lappal később egy másik fontos lapszéli megjegyzés világosan rámutat a műfajok egymást éltető dialógusára, miszerint – „néha egyikünk skiccel egyet, a másikunk modellben rákontrázik, majd a modellt újra lerajzoljuk vagy épp fordítva.” És így, ütemről ütemre vezetik át a szemlélőt a vázlat-modellektől a szerkesztő- és tárgymodellekre, egy gondolati spirál másik szintjén bejárva, ugyanazt az utat mint a rajzi fejezetben, hogy a végén epilógusként, a tervpályázatok tablóival záruljon könyvünk, mint minden előző rész vektoreredője.
Talán az alkotók szerénységéből fakadóan pont ez utolsó rövid szöveggel – a már említett elfogultságom okán is vitatkoznék, – mivel szigorúságát túlzónak tartom. A Tervpályázatok című fejezethez írottakban azt olvasom: „… a rajzok és modellek tervezői eszközök, melyek azt a célt szolgálják, hogy egy terv létrejöjjön és fejlődni tudjon. Nem önmagukért keletkeznek, nem tekintünk rájuk műalkotásként.” Ööö… értem én e tervezői arisztokratizmust, avagy alkotói szerénységet, ám azt gondolom, hogy ezen attitűd ellenére hálásak lehetünk, hogy az építészettörténet és művészettörténet ismerheti mondjuk Michelangelo, Palladio, Frank Lloyd Wright, Steven Hall, Janáky István, Turányi Gábor, vagy Bán Ferenc ezirányú munkásságát, a szerzők terminus technikusával – manuális gondolatait. Szóval ilyen rajzi és makett anyaggal nem kell ilyen szerénynek lenni.
Henry Moore a múlt század ikonikus nagy angol szobrásza és rajzolója egy helyen azt írta: „Olyan állapot felé közelítünk, amelyben mindent szabad és mindenki lényegileg annyit ér, mint bárki más. Ha mindent szabad, művész és közönség egyaránt unatkozni fog. Valakinek vállalkoznia kell arra, hogy megmérkőzzön mindazzal, ami a múltban történt.”

Hát… meglátásom szerint e ma ünnepelt mű pont ezt az idézetet példázza. Bizony, Vass-Eysen Áron és Máté Tamás kard-ki-kard birokra kel, hogy megmérkőzzön nagy elődökkel. Teszik ezt úgy, hogy a rajz és a konstruálás misztériumának minden eszközével felvértezve, egyben fejet is hajtanak a nagy szellemi elődök teljesítményei előtt, miközben a legtermészetesebben, anyanyelvi szinten használják és beszélik a modernitás digitális nyelvezetét is. Művük, e „könyv”, e „füzet”, egyszerre kontinuitása egy tradicionális szellemi folyamatnak, de egyben kihívás a kortárs és a következő nemzedéknek. Folytatja az európai kultúra hagyományait pl. a nagyszerű rajzi vázlatokban, példát mutat az analóg rajzi műveltség és a digitális rajzi valóság vízióiban és végletekig fokozza azt az amúgy is elképesztően erős és egyedi, úgynevezett „makett-vázlat” tradíciót, mely meglátásom szerint a MOME Építészeti Intézetének egyik legkarakteresebb vívmánya és mára tradíciója, mely, jegyzem meg – véleményem szerint – unikalitásában nem eléggé értékelt és egyáltalán nem feldolgozott. E könyv a bizonysága, hogy Máté Tamás és Vass Eysen Áron méltán, és igazán méltó módon képviselik ezt, ma már a MOME tanáraiként úgy, hogy egy új hallgatói nemzedék, fiatal koruk ellenére is igazodási pontként tekinthet rájuk.
Ez a könyv, mint olvashatjuk, egy fiatal iroda első öt évét tömörítő vázlatfüzet. Két ifjú, de már korántsem kezdő építész elmúlt öt évének gazdag hozadéka, mely a manuális gondolatok célkitűzésében és számvetésében: „segíti a BIVAK-ot elindító vízió újragondolását.” Így legyen!
Kedves Áron és kedves Tamás, mi mást kívánhatnék nektek és persze önző elfogultsággal magunknak: várjuk a következő öt évet! Köszönöm a figyelmet.
Magyari Márton
Budapest, 2022. november 23.