Gondolatok Magyari Márton festőművész „…visszfény borít be mindent” című kiállítása kapcsán (B32 Galéria, 2015. február 18.- március 14.)

Gondolom, mindannyian azonosat éreztünk, amikor beléptünk a B32 Galéria friss, fényes terébe. Szuggesztív képi világ fogadott bennünket. Erőteljes hatások érték a nézőt, az érdeklődőt. Az egész tér sajátos atmoszférával telítődött.

Azonnal megütötte a szemlélőt egy nagy formátumú személyiség szele, aki nem bírja a zártságot, aki nagy terekbe tör ki, aki a csendéletet sem enteriőrben festi meg, hanem valami behatárolhatatlan (nem lehatárolhatatlan!) terekbe helyezi. És különös ez a festészet. Egyfajta modernizmus szemléletétől innen áll, de egy konzervatív festői felfogástól pedig onnan áll… Érdeklődési területei nagyrészt intim, személyes témáknak tűnnek, mégis mindebből nagy dimenziók keletkeznek. Magyari Márton viszonyulásai között számomra izgalmas kérdéssé válik a korhoz és a festészethez való viszonya. Nos, mindezt azért volt fontos felvetnünk, mert Magyari Márton képi kultúrájában, képhez való viszonyában kettős meghatározottságot érzek: tisztázni a korhoz való illeszkedés problémáit és tisztázni a a festészethez való viszonyát. A korhoz való viszonyában Magyari Mártont ambivalens érzések vezérlik. Egyrészt tiszteli és nagyra tartja a hagyományt, a tradíciót, a tudást, ez a gyökérzet fontos számára, tanárember. De nem nosztalgiázik, nem érzelmeskedik, ez távol van tőle, mint ahogy nem is megy divatok, trendek után. Mindez mintha meghatározó volna festészethez való viszonyában is. Itt is tiszteli a tradíciót és el is szakad tőle és itt sem nosztalgiázik. A tradíció, a képi felfogás és a manualitás tiszteletében is kifejeződik. Vagyis a kor és a festészet és az ezekhez való viszony nála nem szakítható el egymástól. Magyari Mártont inkább a lét, a festői kifejezés és a festő létezés problémái izgatják, s ezzel együttesen az ábrázolás kérdései. S máris itt vagyunk festészete egy alapvető problémájánál: piktúrájában szerepe van ugyan az ábrázolásnak, de az ábrázolás ha nem is ürügy, de közeg, médium ahhoz, hogy kifejezze - és ezáltal megossza velünk - intellektuális problémáit, világlátásának művészi dilemmáit. Tisztázni a valósághoz való viszonyát. Egy korábbi katalógusában írta ugyan le e sorokat, de érzésem szerint a gondolat, a megállapítás ma is (2015) érvényes: „A képiség logika. Én nem próbálok mást csinálni, mint a valóság elemeit egy képi logikába erőltetni. Mindennek úgy kell működnie, mint egy szerkezetnek, minden invenció és költészet mellett.” Ugyan az ezen a kiállításon látható kollekció kapcsán vitatkozom némileg a gondolat időszerűségéről, de lényegében most is hiteles ars poetica. Amiben vitatkozom: ha a képiség logika, ha „mindennek úgy kell működnie, mint egy szerkezetnek”, akkor Magyari Márton esetleg úgynevezett konkrét festő volna, a geometrikus absztrakció jegyében. Ő azonban ezt oldja, s meg is jegyzi, hogy a logika „invenció és költészet” mellett érvényesül. Képei a ráció (logika) és emóció különös elegyei, s ebből ered az a jelenség is, hogy az emócionalitás erőteljes színalkalmazásban is manifesztálódik, s ebből gyökereződik kiállítása összességében erőteljes atmoszférateremtő ereje is. Profán témáiban, mint amilyenek csendéletei, sokkal több festői szellemet visz, mint amit elvárnánk. Mindig fontosak az expressis verbis festői problémák, a szerkezet ( a kazettás megoldások, a repetíció),a kompozíció, a téri szituációk érzékeltetése, a tárgyakon lévő, megjelenő vetett árnyékok, az árnyékok. E kiállítás központi, meghatározó darabjai erdélyi, gyimesi (Borospataka, Gyimesközéplok), művésztelepi indíttatású munkái.

 Tájai, melyek a szó hagyományos értelmű tájábrázolási konvencióit felül írják, a valósághoz és a személyes benyomáshoz történő sajátos viszonyáról tanúskodnak. Nagyon erőteljesen hatnak rá a tájélmények, melyeket nagyméretű és erőteljes képekben ad vissza nekünk, melyeken jellemzővé válnak a nagy távlatok, a rálátások, vedutaszerű látomások, fényjelenségek, színélmények. Feltétlenül újszerű festői nyelvi eszközrendszerrel közelít a táj művészi megragadásához. Igen: stílusában ott a képi logika, de ott az expresszivitás ereje. Munkamódszerére jellemző a vázlatolás. Vizuális naplót író festő, akinél fontossá válik az időbeliség. Izgatja a vázlat és a mű viszonya, amely újabb művészi problémákat is generál. Mindebből eredően alapos és fegyelmezett a képépítés jellemzi, mélyen foglalkoztatja a képépítkezés minden szakasza. Kandinszkij írja: „A formában az a legfontosabb, hogy lássuk, vajon belső szükségszerűségből fakadt-e vagy sem.” Magyari feszes személyiségénél ezt érezzük: miközben formai fegyelmezettsége, tudatossága festői szertelenséggel vegyül - egyfajta vibráló festésmód keretében - mindebből nem diszkrepancia keletkezik, hanem épp konszonancia, sajátos „egybeesés” , melyben tehát szerepet játszik változatos koloritja is. Mindebből áll előttünk egy expresszív konstruktivista festő képi világa, amelyben még érzékelhetők fontos végpontok találkozásai. Magyari képeiben vegyíti a figurális és nonfiguratív attribútumokat, s ugyanígy a reális (realizmusban fogant) és absztrakt elemeket. A képek festői erejét fokozza képméreteinek növekedése. Különös, kissé enigmatikus címe volt kiállításának (…visszfény borít be mindent). Nos, ez a festői módszertanra is vonatkozó gondolat Paul Cézanne egy késői leveléből való, melyet egy évvel halála előtt írt Émile Bernard pályatársának írt. A levélben Cézanne hangsúlyozza, hogy milyen fontos a hagyomány „a Louvre a mi olvasókönyvünk”, de ki kell jönni a természetbe, s ki kell bontani annak szellemét. Majd ez olvasható: „Rajzoljon, de visszfény borít be (más fordításban: burkol) mindent, a fény, az általános visszaverődéssel, mindent összefog.” A cézanne-i gondolat érvényes az egész kiállításra.
E képanyag az elmúlt egy év intenzív munkájának az eredménye. Magyari Márton festett, átfestett, új kollekciót láthatunk, mindez jelzi intellektuális, festői vénájának szimultán fontosságát.
Feledy Balázs művészeti író, művészetkritikus