Lészakertek geometriája. Magyari Márton kiállítása Balatongyöröki Nyári Tárlatok 2017. július 22. – augusztus 4. P. Szabó Ernő

Weöres Sándor Táncdal című versét idézi a Napút című folyóirat 2009/4. számában Magyari Márton művészetéről szólva Wehner Tibor művészettörténész: „panyigai panyigai panyigai/ ü panyigai ü/ panyigai panyigai panyigai/ ü panyigai ü…” És így tovább.

Eredeti írás: Lészakertek geometriája itt >>>

A magyar nyelv kifogyhatatlan gazdagsága, ritmusvilága, játékossága, variabilitása éppen úgy benne van ezekben a sorokban, mint Weöres költészetének az egészében. Aligha meglepő, hogy az irodalmi értékek iránt amúgy is fogékony, bár a legutóbbi évek műveiben a legkevésbé sem irodalmias, a narrációtól távol álló Magyari Márton festőművész számára, legújabb kiállítása tanúsága szerint is, a legfontosabb inspirációs források közé tartozik ez a költészet, az anyanyelvi szinten megszólaló költői nyelv. Annál is inkább, mivel maga is valami hasonlóra törekszik. Ahogyan egyik önvallomásából tudjuk: „a festészet örök kérdései érdekelnek. Egy független, csak általam gyakorolható képi nyelv megteremtése a célom.”Kísérletezései közben egyszerre hat rá természetesen az elmélet, a művészettörténet különböző generációi között folyó megszakítatlan párbeszéd kínálta tanulságok sora, s természetesen maga a világ, amelyben él, a látható világ a természetesen megszületett s a média által generált képeivel, s maga a természet – elsősorban az utóbbi, amely nem egyszerűen látványt jelent, de a teremtés, a megszületés, a kibontakozás és az elmúlás folyamatát meghatározó törvényeket.

Visszfény borít be mindent – idézte egyik kiállításának a címében Paul Cezanne-t, a modern festészet atyját, akinek művészete meghatározó jelentőségű azon a bizonyos párbeszéden belül, amelyet a különböző generációk művészei folytatnak egymással, s akinek művészete talán ma időszerűbb mint bármikor. Jól jelzi ezt az is, hogy mostanában alig van év, amikor ne rendeznének műveiből egy-egy vagy éppen több nagyszabású tárlatot a világ rangos múzeumaiban, kiállítóhelyein. Cezanne és a táj, Cezanne és a portré, Cezanne és a vázlat, Cezanne és az üres és megfestett felület, Cezanne és a rajz … Újabb és újabb aspektusokból tekintve kínál tanulságokat az életmű, amely a kubisták számára éppen olyan fontos volt, mint a konstruktivistáknak, a jelen geometrikusai éppen úgy az aix-i forrásból merítenek, mint az organikusok, az absztraktok éppen úgy, mint a figuralitás határán belül maradóak, s állíthatjuk még azt is, hogy a konceptualisták számára éppen olyan meghatározó, mint az eleven, érzékenyen megfestett felületekben gondolkodóknak.

A balatongyöröki tárlatok sorában persze nem Cezanne-kiállítás nyílt, hanem Magyari Mártoné, akinek képeiről szólva azonban, ahogyan maga is utal rá, ugyancsak említenünk kell az aix-i remetét. Nem mintha ő maga is remeteségre adná a fejét, hanem azért, mert a XX. századi magyar festészetének története során generációk egymásutánjában ő is szembesült már főiskolás korában azzal a művészeti problémakörrel, amelyet az ránk hagyott. A látható és a láthatatlan, a befejezett és a jelzésszerű, a megfestett és az üresen hagyott felületek, az érzékletes és a sejthető párbeszéde mondhatni azóta jellemzi Magyari Márton művészetét, mióta a pályát elkezdte. Azzal a kiegészítéssel persze, hogy időről időre más mozzanatok kerültek előtérbe. A pályakezdés éveiben, amelyek során egyébként tanársegédként dolgozott Gerzson Pál festőművész mellett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, ahol 1979–85 között maga is tanult, geometrizáló, koloritgazdag képek kerültek ki műterméből, majd az ezredforduló környékén, amikor egyébként pedagógiai munkásságát a főiskola után a Moholy Nagy Művészeti Egyetemen folytatta, ahol azután 2008-ban DLA-fokozatot szerzett, munkásságában két különböző törekvés jelentkezett szinte egymással párhuzamosan. Egy oldottabb, könnyedebb, részletező, soroló képi világ, amelyet az egyik oldalon olykor a grafikai elemek hangsúlyozása jellemzett, a másikon a figurális-geometrikus motívumok, és egy expresszív, drámai hangulatú műegyüttes, jobbára olyan művekből, amelyek középpontjában az emberi figura áll. Ha az első műcsoport darabjai elsősorban a táj és a csendélet mint festői probléma újragondolását jelentették, a másodiké az emberiség történetét meghatározó nagy kérdésekre kerestek feleletet, Káin és Ábel, Szent Sebestyén, a Rabszolgák, a Lelkek alaptémáinak újrafogalmazásával. Cezanne mellett ezekben az években mintha De Chirico is az inspiráló mesterek sorába lépett volna, s a tájkép és más alapvető festészeti műfajok mellet érdeklődését a metafizika is meghatározta.

Így érkeztünk el a 2010-es évek elejéig, amikor is Magyari Márton festészetének új korszaka kezdődött, az a korszak, amellyel a balatongyöröki kiállítás is szembesít bennünket. S ha a korábbiakban általában beszéltünk a tájról és természetről, ne feledjük, hogy Cezanne-t sem általában a táji formák érdekelték, hanem az a jól körülhatárolható terület, amelyet Mont-Saint Victoire-nak neveznek, a jellegzetes hegycsoport, amely a műteremből kinézve éppen úgy szeme elé került, mint szemét behunyva vagy éppen álmaiban. Magyari Márton 2011-ben kapott először meghívást a gyimesi művésztelepre, amelyet a Gyimesközéplok részét képező Borospatakán rendeznek, ahol azután eddig hat alkalommal dolgozott. Nos, a gyimesi táj különlegességét aligha kell ecsetelnem azok számára, akik jártak már arra, akik pedig még nem voltak ott, azokat csak biztathatom, hogy sürgősen pótolják a hiányt. A Gyimesi hágóról letekintve szinte az egész szoros áttekinthető, a régi magyar határ felé kanyargó útról pedig sorban betekinthetünk a különböző patakokról elnevezett oldalvölgyekbe, amelyekben a gyimesi csángóság megtelepült. A kaszálókat jellegzetes léckerítések választják el egymástól, a lészakartek mozaikja úgy adja meg a látvány egészét, hogy nincs két egyforma részlet, miközben mindegyik részlet harmonizál a többivel formában, színben, árnyalatban.
Ennek a tájnak az élményéből születtek meg a kiállításon látható képek, amelyeken természetesen egyetlen részlet sincs, amelyre azt mondhatnánk, hogy ezt vagy azt a részletet, zugot ábrázolja. A lészakertek változatossága, a ritka fenyvesekkel borított hegyoldalak vagy a kaszált illetve kaszálatlan rétek váltakozása, az organikus és geometrikus formák párbeszéde úgy jelenik meg a vásznakon, hogy a természeti formák sorolása átvált egy sajátos festői nyelvezet megteremtésének folyamatává. A műveken így egyféle kettősség jelenik meg, egyrészt a táji élmény hatása, másrészt annak a szín- és formatannak az újragondolása, amelynek alapján Magyari Márton művészete az elmúlt évtizedekben kialakult, s amelynek alapkérdéseivel nemcsak festőként, de egyetemi oktatóként is újra és újra szembesül. A táj mint valóságmodell, Belső táj… Magyari Márton két korábbi kiállításának a címét is felidézik a művek, amelyek tanúsága szerint a természet felől érkező inspiráció és a művészi vízió nem szükségképpen kizárja, hanem éppenséggel feltételezi egymást. Hol a tájélmény, hol az elmélet kerül előtérbe, de csak azért, hogy azután visszahúzódva helyet adjon a másiknak is, jelezve, hogy a művészetben nincs kizárólagosság, csak egymást erősítő törekvések vannak.